A jövő gyümölcsei

Napjaink egyik legjellemzőbb társadalmi változása az embertömegek városokba özönlése. Erről a modernkori népvándorlásról azonban valamiért nem a" sok jó ember kis helyen is elfér "hajdani igazsága jut eszünkbe. Igaz, egy megizmosodott városban a mai fogalmak szerint jóval kényelmesebb az élet, mint például száz éve faluhelyen. Kiváltképp, ha a született urbánus lélek jól viseli a tömeget, a szennyezett levegőt, a zajt, és az általános, rendszerint a másik rovására történő tülekedést.

A kérdés az, vajon jó-e, hogy eljutottunk idáig? Jó-e, hogy őseink értékeitől már olyan mértékben elszakadtunk, hogy lassan azoknak nyomára sem bukkanunk. A falusi életforma utolsó utáni órájához ért. A ma kistelepülésekre költözők döntő hányada csak aludni jár haza a füstöt lehelő méhkasból, a földdel való kapcsolata pedig, alig terjed túl a szoba virágcserepein, vagy a fűnyíráson. Vannak azonban még olyan bátor álmodók, akik éppen ebben a sok helyről lesajnált életvezetésben látják az egyedül boldogító jövőt.

Az ország déli határán található az a tájegységünk, amely mai mércével mérve hazánk talán legelmaradottabb területe, az Ormánság. Ez e Dráva- völgyében elterülő, öt-hatszáz négyzetkilométeres terület javarészt Baranya megyéhez tartozik, de egy csipetnyit átnyúlik Somogyországba is, és a hozzá tartozó negyvenöt faluval együtt Magyarország egyik leggazdagabb természeti és kulturális örökségének őrzője. Talán éppen az "infrastrukturális elmaradottság, a gyönge gazdasági lehetőségek, a hátrányos helyzet" eredményezte, hogy ez a vidék még képes volt megőrizni táj jellegét. Nyugati szegletében húzódik meg az ország egyik legkisebb települése, a jelenleg hetvenhárom lelket számláló Markóc. Az apró kis falu neve már az 1403-as iratokban is feltűnt, akkor még Markochel változatban. Bár a török idők nem hagyták érintetlenül, mégis sikerült elkerülnie az elnéptelenedést, s lakói századokon át élték a folyó ritmusán alapuló természetes életet.

Az 1800-as évek közepétől aztán szomorú sorvadásnak indult a település és az egész Ormánság. A tájegység népi kultúrájával - Kodolányi János mellett - talán a legtöbbet foglalkozó Kis Géza kákicsi lelkész, 1937-es Ormányság című művében már a nemzet e csoportjának halálát vetítette előre, s ezért is érezte kötelességének, hogy megörökítse az itt élt hétköznapok legapróbb mozzanatait. A csöppnyi falvak valahogyan mégis kitartottak, bár Kis Géza látomásai még ma is fenyegetnek. Markócon például ötven évvel ezelőtt még a mai lélekszám háromszorosa élt.

Lantos Tamás, a falu polgármestere 1999-ben költözött ide. A foglalkozására nézve agrármérnök és szociológus családfő, azóta az Ormánság megmentéséért indított munka vezetője lett. A falu első embere, aki egyben az Ormánság Alapítvány elnöke is, magánéletében és a közösség szervezésében egyaránt arra törekszik, hogy a Dráva vidék természetes folyamataiba illeszkedő gazdálkodással újra működtetni kezdje ezt a tájat, mely bár csak nyomokba őrzi eredeti arculatát, még ma is lenyűgözi bájával az idelátogatót.

Az Ormánság egykori lakóinak jólétét a fokgazdálkodás biztosította. (Ebből ered a Markóccal szomszédos település, Drávafok neve is) A fokgazdálkodás lényege abban állt, hogy az itt élők létrehoztak egy olyan csatornahálózatot, amely lehetővé tette a Dráva vizének elvezetését az egész medencébe. A későbbi korok erőszakos gazdálkodásával ellentétben azonban ez a módszer nem gátolta a folyóvíz természetes lüktetését, mivel a csatornákat úgy építették meg eleink, hogy az magas vízálláskor kifelé, apályos időszakban visszafelé áramolhasson a folyómederbe. Ez az eljárás, amely mai vízmérnököknek is becsületére válna, jótékony hatást gyakorolt a helyiek életére. Ehhez kötötték a sok emberöltőn át tartó kiegyenlített klímát, melynek következtében nem volt túl forró nyár, vagy túl hideg tél, s a mindehhez társuló sok napsütés és elegendő víz dúsan termő földeket eredményezett, melyek mind a földművelés, mind az állattartás számára nagyon kedvező feltételeket teremtett.

Az ormánsági táj egykori, jellegzetes képe a lehető legközelebb állt a természetes állapothoz. A megművelt, vagy állattenyésztésre használt területekkel békésen megfértek az erdők, melyeknek egy része mocsarakban nőtt, de a holtágak, kisebb-nagyobb tavak is szerves részei voltak ennek a földnek. Az akkori emberek még tudták, miként lehet felhasználni a természet által nyújtott számtalan lehetőséget anélkül, hogy tönkretennék életadó közegüket. Így aztán nem akartak mocsarat lecsapolni, hogy nagyobb szántóhoz, legelőhöz jussanak, hiszen a tavi, réti halászatnak ugyanolyan létjogosultsága volt, mint a gazdálkodás más ágainak.

Lantos Tamás szerint számos halfajta természetes életterében jóval nagyobb szaporulatot produkált, mint az bármilyen mesterséges úton elérhető lenne.

Annak idején külterjes gyepgazdálkodást folytattak az állattartók, vagyis a legelőnek szánt területeket az ott tartott állatok: bivaly, szarvasmarha, sertés, ló "gondjaira bízták". Ezeknek az egykor kiváló legelőknek a helyén ma túlnyomórészt szántók találhatók. Hasonló sorsra jutottak az Ormánság arculatát valaha leginkább meghatározó gyümölcsösök is.

A Lantos Tamás által irányított Ormánság Alapítvány már több próbálkozást is tett a múltban virágzó gazdaság helyreállítására. A szomszédos drávafoki legelőn ötvenhektáros területet műveltek évekig ökológiai technológiával, azaz hetven szürke marhát legeltettek itt. A szükségszerűség azonban másfelé irányította a figyelmüket, ezért néhány éve elsősorban a gyümölcstermesztés föltámasztásán dolgoznak. Ehhez már több polgármestert is sikerült megnyernie, így hozzáláthatnak a tervezett községi faiskolák létesítéséhez, mellyel kettős célt tűztek maguk elé. Egyrészt vissza akarják állítani azt az állapotot, amikor az Ormánságot gyümölcserdőként emlegették, és a szerény, de éppen megfelelő kis házak alig látszottak ki a gyümölcsfák lombjaiból. Másrészt, legalább ilyen fontosnak tartják, hogy az ősinek tekinthető fajtákat megmentsék a jövő számára. Ez utóbbi szándék homlokegyenest ellenkezik országunk jelenlegi vezetésének elképzeléseivel, mivel kormányzati intézkedés nyomán lassan, de biztosan számolják fel a hazai fajtagyűjteményeket, évezredes géntartalékokat hajigálva ki az ablakon.

Lantos Tamást magángazdálkodásában is ugyanez a szándékok vezérlik, s mint mondja, jó oka volt rá, hogy belekezdjen ebbe a nagy erőfeszítést igénylő munkába, melybe minden hitét belegyúrta. Hisz abban, hogy a falut sikerül lábra állítania, s így gyermekei, és az egész közösség számára megteremteni a létbiztonságot, amely a XXI. században a legkelendőbb cikk lesz. Reméli, hogy az elért eredmények is igazolják, ez az az életforma és szakmai út, amely a jövőbeni jó élet alapja lehet, és hisz abban, hogy az alkotószellemmel párosuló fizikai munka nem maradhat eredmény nélkül.

Eddigi sikerei őt igazolják. Önellátó, családi szinten már most sikerült megteremtenie azt a függetlenséget, melyre akár unokái is alapozhatnak. Megítélése szerint néhány család összefogására is jó esély van pár éven belül, de az egész falu összefogásához még évtizedekre van szükség. Ma a legkülönbözőbb csatornákon át érkeznek a vidéki élet kisebbrendűségét, a mezőgazdasági munkák hiábavalóságát sulykoló gondolatok, hogy elnéptelenítsék azokat a szigeteket, ahol még él a régen jól bevált, természetes élet iránti igény.

Pedig nagy kár lenne, ha többé senki sem kóstolhatná az ormánsági vérbarackot, a bárányfarkú körtét, a pamutalmát, vagy a szotyós fekete körtét, ha az ősi, mozaikos tájszerkezetet fölváltanák az egyhangú szántók, netán energianövény táblák, a regényes ártéri erdőket pedig, a mértani sorokba rendezett nemes nyáras ültetvények.

Markócon a polgármester vezetésével mindent megtesznek azért, hogy ez a gyászos látomás ne váljon valóra, hanem a falu, gyümölcsöző zöld szigetként maradjon meg az erre vetődő idegen emlékezetében. Szeretnék, hogy mindenki megértse, őseink örökségét a mainál sokkal nagyobb becsben kell tartanunk.

(Az írás a Magyar Katolikus Rádió, Táj és ember című műsora alapján készült)